Mit is tudtam a Toolról 2001 májusa előtt? Hát, nem sokat, az biztos. Az mindenesetre berémlett valahonnan, hogy például a Dream Theater-es Mike Portnoy különösen kedveli a bagázst, és még anno a Dream Theater levlistán se szóltak rájuk egy rossz szót se, sőt. Valahogy összeforrt az agyamban, hogy nekem, mint komplexzene-kedvelőnek be kell jöjjön a Tool. Azonban én még mindig olyan ürge vagyok, aki egy kicsit nehezen ismerkedik újféle muzsikákkal, mp3-t meg nem szeret töltögetni, főleg official albumok mp3-jait nem, a zsákbamacskázást meg végképp utálja, ezért halogattam a Lateralus megvásárlását.

Aztán szépen lassan elkezdett kialakulni ellenem, helyesebben a pénztárcám ellen egy korrekt kis konspiráció. Úgy kezdődött az egész, hogy még a májusi megjelenés után olvastam az albumról a Népszabadságban. Ez már csak azért is meglepő, mert ez a magyar sajtó ezen orgánuma nem igazán szokott efféle keményebb zenékről beszámolni, kivéve persze Uj Pétert, aki az olvasók körében már ismert Slayer és Mood imádatáról.

De azért tényleg, Tool lemezkritikát egy ballib napilapban olvasni - több mint különleges, és pozitív kritikát meg - különösképpen bizarr. Ekkor dörmöghettem el magamban, hogy "Na majd akkor tényleg meg kell hallgatni, mer a végén még bejön." Nem sokkal később belebotoolttam az Uzseka Norbi féle Metal Hammeres kritikába is, aki csak szuperlatívuszokban volt hajlandó beszélni az albumról, olyan stílusban, ami alapján rögtön rohannom kellett volna a lemezboltba. (Ez még néhány hónapot váratott magára.)

A legutoolsó csepp pedig Antal Pityu volt az MCD-ből, tőle kérdeztem meg 2001 szeptemberében, hogy nincs-e véletlenül valami izgi album, amit érdemes bevizsgálni. Ő mondta, hogy szerinte nekem a Tool az bejövős lenne - elég régóta ismerjük egymást, és vágja, hogy nekem mi jönne be, habár rendesen tágítja a zenei látókörömet. Valamiért még mindíg paráztam - féltem a vastag gitároktool, meg, hogy az esetleges gigazúzdákat nem úgy fogom viselni, ahogy az egy zenebuzitool elvárható lenne. Ezen félelmeim ellenére kijelentettem neki, hogy megveszem ugyan a Lateralust, de ha nem tetszik, akkor a fején fogom összetörni a CD-t. (Efféle ígéreteket már kétszer tettem, egyszer Queensryche: Operation - Mindcrime ügyben, egyszer meg a Pain of Salvation: The Perfect Element I. megvásárlásakor – a beígért CD törés mindkét alkalommal elmaradt, sőt azóta űberkedvencek lettek.)

Nagy izgalommal vittem hát haza a CD-t, útközben leültem a CD borító bontogatása és lapozgatása közben - nem azért, mert üres volt a villamos, hanem azért mert tutifrankó volt a borító. Nagyon korrekt kis grafika az emberi test 'rétegeiről', de nem papírra lett rányomtatva, ahogy általában, hanem átlátszó fóliára, és így több réteget lehet egyszerre látni, és sorban "lehántani" a rétegeket - ez egészen egzotikus élmény volt. Négy-ötször átlapozgattam a fóliaborítót, és a teljes ledöbbenés lett rajtam úrrá. Mindigis nyitott voltam a nagybetűs MŰVÉSZETekre, legyen az festészet, irodalom, zene vagy bármi, de ez a direkt mégis komplex ábrázolás több volt, mint megdöbbentő. Persze szívem rögtön gyorsabban kalapált, hazaértem, betettem a CD lejátszóba, play, aztán vártam hogy jó legyen.

Vélemény az Első Meghallgatás alatt: "Nem jó. Csalódott vagyok! Kiadtam egy rakat pénzt, és kurvára nem tetszik! Antal Pityuval az élen mindenki elmehet a phaszba', mer ez nem okés. A borító király, de a zene az tool erőszakos, kurva vastag az egész, a Maynard hangja meg néha okés, de néha tool ordibálós, és azt tökre nem toolerálom."

(Látszik, hogy ez egy olyan ember véleménye, akinek még baromira nem érett be az album... Olyannyira más volt, mint bármi, amit azelőtt ismertem, hogy az elmondhatatlan.)

Vélemény az Első Meghallgatás után: "A vége az olyan kerek volt, bár tökre beparáztam az utoolsó számtool, de a vége - 10-13 számok - az olyan hangulatos kis csendes szösszenet volt, olyan valami-kellemes-zsibbadás,-nyomás-szerű-tünemény-van-rajta-a-fejeden,-és-kurva-jó-az-egész,-és-be-vagy-zsibbadva fíling uralkodott el rajtam, ezér adok neki mégegy esélyt."

Nagyjából az Harmadik-Negyedik Meghallgatás után érett össze bennem annyira az anyag, hogy elkezdhettem "élvezni" az album majd 79 percét. Az Ötödik Meghallgatás után sem éreztem azt, amit ma, hogy az évtized egyik legnagyszerűbb albumát tartom a kezemben, hanem csupán annyi volt a feeling, hogy "Najó, nem viszem vissza az MCD-be, és nem alázom meg nagyközönség előtt az Antal Pilut." Meg kellett hát ismerkednem tüzetesebben a Lateralussal, ezért az elemezgetéses hallgatás módszerét választottam. Az következő 5-7 hallgatás azzal telt el, hogy megpróbáltam kiszűrni a sávokat, mindenki munkáját ízekre szedni és újra összerakni. Az azonnal átsütött, hogy mindenki nagyon komolyan tud, és mindenki hozza a maga részét, így alkot az egész album egy egészet. Egyéni nagy teljesítmények, gitárszólók, vagy nézd,-ledobolom-az-agyadat-a-helyéről dobkiállások nincsenek, nagyívű basszvirgák sem hallhatók, de nem is kellenek, itt minden zenész alávetett a nagybetűs ZENÉnek. Néha ugyan megcsillan egy-egy előrébb hozott basszustéma, vagy gitár-riff, de ez nem jellemző. Ami miatt igazán zseniális és 150%-os ez az album, az amiatt van, hogy itt mindenki a saját témáit játssza. Nem igazán jellemző, hogy szokványos bassz-dob vagy bassz-gitár összejátszás lenne hallható. Az album hihetetlenül dinamikus, magávalragadó, csak engedni kell neki. Ez volt a bajom előszörre is, hogy elvárásaim voltak, és azok bizony nem teljesültek. Vastag gitárok vannak, néha nem ember torkához illő hangok gördülnek ki emberi torokból, és mégis az egész pokoli módon személyes, egybevágó, érthető és evidens. A hallgató úgy érzi, hogy ha megváltoztatnánk egy hangot is belőle, akkor az egész kurvára más lenne. Nagyon igazán komolyan merülős a zene, főleg a vége, ahogy említettem. Akadnak olyan részek, amikbe nagyon el lehet merülni, és toolajdonképpen ott akár háttérként is szólhatna a zene, de aztán megin jön valami olyan riff, ami szétszedi az ember arcát, és lebontja a csontig, és megint nem lehet rá nem odafigyelni. Hihetetlen ritmusok, hatalmas kreativitás jellemzi az albumot, de ennek ellenére nem lesz erőltetett, izzadságszagú maga a zene, hanem olyan lesz, amilyennek lennie kell.

Érdekes az is, hogy az utoolsó számok, amik miatt adtam még esélyt az albumnak, mára már nem kedvencek. Inkább az erősebb tételek fognak meg, mint pl. a The Grudge őrületes, vad, szinte őserdei, dzsungeles, barbár, de mégis összetett ritmusa, valamint az jön be tutira, ahogy építkezik az egész, és nő benne a düh, a dög, a harag, majd hirtelen rászáll a megnyugvás állapota, és a hirtelen visszatérés. Vagy a The Patient hihetetlen nyugodtsága, és a refrén nem várt erőssége, amit olyan zseniálisan ellensúlyoz Maynard higgadt hangja, és persze nem elhanyagolhatóak az énekes által mesterien megépített vokálok sem. Ki ne felejtsem a Schism hihetetlen basszus bevezetőjét, és matekozós főtémáját, átgondolt koncepcióját.
A Grudge+Patient+Schism hármas azonban mind elbújhat a Parabol+Parabola kettőse mellett, ennél erősebb, dinamikusabb tétel elképzelhetetlen az albumon. Maynard megint hihetetlenül lágy a refrének alatt, és baromira sok a dög a hangjában, amikor verzéket énekel.

Általános pozitívumként kell megemlítenem a szövegeket, igaziból mindegyik átlag fölötti, inkább elgondolkodtató, és nem szájbarágós; valamint a hihetetlen hangszerelést - erről nem tudok sokat mondani, hallani kell. Amit a Lateralus kifejez, az a 'zene' teljesen innovatív, újszerű megfogalmazása, a régi fogalom újradefiniálásá, az ősi dolgok újraértelmezésre, megreformálása és kiegészítése. Mert a Tool esetében erről van szó. A Tool - Messiás.